A pénteki beköltözés első boldog pillanata az a szürke cirmos macska volt, amely az első bútorok behordásakor felbukkant a lábtörlőn és vagány orrhangon nyávogni kezdett. Mint később kiderült, nőstény (szakavatottak ezt persze azonnal kiszúrják). Sosem voltam macskás, nekem túl ridegek és egyénieskedők, de Egyes (merthogy ő az első állatom) a lábam mellett/között futkározott, mint egy kutya (akiket viszont bírok).
Valószínűleg láthatta, hogy én vagyok a ház ura, mert a költöztetőkre haragosan fújt. B. szerint kicsinyei vannak, csak még kicsik és nem hozza őket elő. Ennek ellentmond az, hogy késő estig az ajtóm előtt vernyogott (egyszer még az ablakon is próbált bejönni). Egyszer csak nagy puffanást hallottunk az ajtón, végigfutott rajtam az ideg, hogy ki lehet az? Kinyitottam a kisablakot és ott bámult befelé Egyes. Végül kapott egy kis öreg sajtot meg tejbe áztatott kenyeret, amit kapásból be is falt (ez sem arra utal, hogy utódai lennének, persze lehet, hogy felelőtlen anya).
Mára kiderült, hogy a szomszéd macskája, aki csak hétvégén jár ki, ezért hétfőtől-péntekig éhkopp van. Nem baj. Egyes napjainak öt-hetede úgy látszik, az enyém.
